Az angol reptereknek régóta rossz hírük van, teljesen megérdemelten. Nyilván lehet szerencsénk egy-egy flottul sikerült érkezéssel, vagy indulással, de gyakoribb, hogy sík ideg az utas, mire túljut valamelyik procedúrán. Az elmúlt hetekben volt szerencsénk újra a szenzációs London-közeli fapados repterek szolgáltatásait élvezni és most is gőzölgött a fejünk többször is. Sőt, egy egészen durva, majdnem géplekésést okozó jópofaságba is belefutottunk.

Lutonba kétszer érkeztük és egyszer indultunk onnan. Ótvarlistánk oszlopos tagján az egyik érkezésnél megúsztuk 20 perc várakozással az útlevél-ellenőrzésnél, a másiknál már nyomasztóan nagy volt a sor, a tömeg. Majdnem 40 percig tartott eljutni Border Control tábláig, csak minden második pultnál ült határőr, ami azért nem nevezhető még alapszintű szolgáltatásnak se.

Az egy szem indulásnál reggeli géphez igyekeztünk ki a városból (Lutonból, nem Londonból), mínusz 90-es reptérre érkezést célozva. Naivan azt hittük, hajnalban még nem lesz komolyabb dugó a reptér környékén, hát megtanultuk, hogy de. Akkora, hogy 20 perc ácsorgás után inkább a szállodáknál lepattantunk a buszról, hogy a gyorsabb és kiszámíthatóbb haladás érdekében gyalog közelítsük meg az objektumot. Főleg, hogy a jegykiadást láthatólag épp csak tanuló sofőr által vezett busz eleve 15 perc késést szedett össze már a reptér előtti dombig.

Ez nyilván túllazulás, felelőtlenség volt, hihetetlennek tűnt, hogy egy 10 perces úton összejöhet fél óra csúszás, jó volt kicsit tovább aludni. Az egész végül csak fejenként 5 fontunkba került, biztos ami biztos alapon helyből befizettünk az elsőbbségi szekura. Jól tettük, e nélkül szinte biztosan buktuk volna a gépet, saccra legalább fél órás sor kígyózott.

Ez tehát valahol a mi hülyeségünk, írtuk is korábban, hogy a széttúrt Lutonba tényleg jó, ha az ember betartja a mínusz két órát. De pár nappal később, Stansteden tudtuk meg, mi az igazi szívás. Amikor kiérsz időben, beállsz a szekuhoz bőven 90 felett, nincs is nagy sor, mégis majdnem lekésed a géped.

Itt az történt, hogy az egyik tálcánkat gyanúsnak találta az átvilágítógép mögött ülő alkalmazott, vagyis kitérőre tette a szalagon. Pont azt, amin csak kabátok és telefonok voltak. Már ezt se értettük és eleve szokatlanul sok idő telt el a között, hogy a cuccokat felrámoltuk a szalagra, addig, hogy át is mentek az átvilágításon. Aztán viszont a félretett, átvizsgálásra váró kézicsomagokkal alig történt valami. Tíz perc ácsorgás után kezdett igen zavaróvá válni az ácsorgás, jobban megfigyelve a procedúrát, kiderült, hogy egyetlen ember vizsgálja a félretolt pogyókat, a miénk előtt pedig még várakozik másik kilenc. Ott állsz, látod a plexi mögött a motyódat és annyit látsz, hogy az egyetlen illetékes épp darabokra szed egy csomagot, a létező leglassabban, legalaposabban.

Aztán ketten lettek, de a zseniális Villám tempójában működtek, jól láthatóan magasról tettek arra, hogy itt gépekhez siető utasokról lenne szó. Eltelt 20 perc és még mindig 5 csomag volt előttünk, ekkor, kábé mínusz 60-nál már kezdtünk kicsit idegesek lenni, amikor pedig 10 perccel később az egyik szekus lelépett, főleg. Egy jóval mögöttünk álló nő próbálta előrekuncsorogni a csomagját, de leoltották, 

Iszonyú szar érzés látni, hogy a kapu még rohadt messze, mínusz 45 van és még mindig semmi. Főleg olyannak, aki látott olyat többször, hogy a Ryanair mindentől függetlenül pontban mínusz 30-kor bezár. Végül a hivatalos kapuzárás előtt 6 perccel került ránk a sor, szerencsére egy percen belül kiderült, hogy semmi gond nincs a cuccunkkal, futhattunk. A több száz méteres kötelező kacskaringózás a tömegben a boltok között most különösen jól esett és persze hogy vonatos kaput kaptunk, Itt már a két perc várakozás is örökkévalóságnak tűnt. Hab a tortán, hogy a kisvonat az első megállónál valamiért hosszú perceket állt, ott már azt tervezgettük, hogy ha lekéssük a gépet, melyik B-tervet léptetjük életbe. A vonatból kiszállva rajtunk kívül még vagy tízen sprinteltünk a kapuhoz, amely mínusz 17-nél szerencsére még nyitva volt, épp utánunk zárták. Mák.

Azóta persze lejátszottuk párszor, hogy hibások vagyunk-e. Magas labda a trolloknak, persze, csakis mi csesztük el, miért nem mentünk ki egy nappal korábban. De ez valahogy mégse fair. Király, hogy kemény utasvédelem van például az unióban a késésekre, perkálnak is a légitársaságok 3 óra 1 perc csúszás után keményen, de egy reptér bármit megtehet? Három vizsgálóhelyre egy melós, legyen az utas kockázata? Persze. Eleve nem normális, majdnem másfél órával indulás előtt kiérkezve bárki lekésheti a gépét, de az a legdurvább, hogy egy ilyennél esélye sincs az utasnak. Ha valaki későn ér ki, nagy a sor, megveheti a gyorsítósávot, de ha közel 40 percre elveszik a csomagját, vagy az iratait, akkor nincs mit tenni.

A tanulság persze kézenfekvő: nyilván több ezerből egyszer fordul elő ilyen, de akkor nagyon rá tud fázni az utas. Ellenszer valóban egy van: feleslegesnek látszóan korán kint kell lenni, Angliában különösen.