Újabb cég indul hadba, hogy a járatkésesek és törlések után bevasalja a légitársaságokon a kártérítéseket az utasok számára. Ha három óránál többet késik a járatunk, ne habozzunk akár pereskedni is, mert jó eséllyel jár legalább 250 euró. De az utazási irodákra ne bízzuk az ügyet, csak újabb bőrt akarnak lehúzni rólunk.

Éleződik a verseny a járatkésések és törlések után járó kártérítések behajtásának piacán. Új szereplő jelent meg ugyanis a magyar színen is, a hazai alapítású cégek után egy belga vállalkozás is megpróbál ebből jól megélni. Nincs új a nap alatt, a Claim It ajánlata is az, hogy az utas helyett majd a cég a dinamikus ügyvédcsapattal eljár az ügyekben. Ezért 25 százalék plusz áfa jutalékot kérnek. A hasonló profilú, magyar Flight refund 30 százalékot kér mindösszesen, a szintén magyar Aimtoclaim pedig követelésként veszi meg a kártérítési jogosultságot nagyjából húsz százalékon.

Hogy a 25-30 százalék jutalék sok vagy kevés, azon lehet merengeni, de egy szimpla utas valóban kisebb eséllyel indul neki a kártérítési ügyintézésnek, ha például járata három óránál többet késett. Nem azért, mert az utas nem ismeri a szabályokat. (Európán belül az útvonal hosszától függően 250-400 euró a kártérítés, Európán kívüli állomást érintő utaknál pedig akár 600 euró is lehet. A kártérítés független a jegyártól, a fapados is ugyanúgy fizet.) Hanem mert míg az utast simán körberöhögi a légitársaság, addig egy céget, amelyik kész évekig pereskedni, sokkal nehezebb elbizonytalanítani.

A légitársaságok ellenállása egyrészt érhető, a szabályozás tök igazságtalan, a nyakukba varr olyasmikért is kártérítést, amiről abszolút nem tehetnek. Alapvetően mindenig ők a hibásak ha késik a gép, ez alól csak a természeti katasztrófa, a sztrájk és hasonló, kiküszöbölhetetlen akadály a kivétel. De például a birdstrike nem - ha madár repül a hajtóműbe és e miatt kell leszállni, az nem számít vis maiornak. Ha egy béna reptéri munkás nekitolja a lépcsőt a gépnek, az sem. A köd viszont igen.

Ha légitársaságok kérés nélkül is minden késés és törlés után automatikusan fizetnének, többen is zárhatnák a boltot, vagyis érdekük a kiküszöbölhetetlen akadályt mindenre kiterjeszteni, amire csak lehet. Sunnyognak ahol tudnak, az utas érdeke meg pont ennek ellenkezője. Állítólag csak a magyar utasok több milliárd nekik járó forintot hagytak az elmúlt években a cégeknél azzal, hogy nem küzdöttek azért, ami nekik jár. Egy példa: Londonból késett különösebb ok nélkül a gép 3 óra 1 percet, ez előfordul. Erre 400 euró jár, 100 plusz áfát levesz a behajtó, 273-at, több mint 80 ezer forintot megkap az utas, ez tiszta ajándék. És öt évre visszamenőleg igényelhető. 

A behajtócégnek az igazi biznisz az, ha elér egy szintet, egy méretet, amikor már a légi társaságok számára tényezőkké válnak. Ezen a ponton ugyanis nem kell minden ügyben a bíróságra rohangálni, mert a légicég tudni fogja: nagy esélyekkel bukni fogja a kártérítési pert, úgyhogy inkább peren kívül fizet. S ennél könnyebb pénz nem is kell: megy a levél, hogy helló, Fillér és Fillérné gépe három és fél órás késéssel landolt, s már írja is a számlát a légitársaság a kétszer 250 euróról.

Üssed, üssed, botocskám!

A nemzetközi háttér sem jön rosszul, hiszen korántsem biztos, hogy az ügyek intézhetők Budapestről. A kezdeti levelezgetés bizonyosan, de a bírósági ügy más tészta. A kártérítési pert az illetékes bíróság viszi, de kérdés, ki az illetékes. Ha Wizz Airrel repülünk és késik a kis rózsaszín három órát, akkor tiszta sor, az ügy Budapesten marad, hiszen a cég székhelye is itt van. Ugyanez a helyzet, ha Ryanairrel repülünk Budapestről vagy Budapestre, hiszen akkor az utazási célpont alapján kerülhet ide az ügy.

Más a helyzet azonban az átszállós utakkal: ha Londonból megyünk Reykjavíkba easyJettel, akkor vagy Londonban vagy a manók földjén kell pereskednünk, hiszen az easynek ezen a viszonylaton semmi köze Budapesthez (vagy Balmazújvároshoz), az pedig az utas magánpechje, hogy magyar. Ezekben az esetekben hasznos, ha peres ügyekben egy nemzetközi hálózatot bízhatunk meg, hiszen akár Budapesten is ki lehet sírni, hogy valaki Londonban vegye át az ügyünket - ez esetben egy brit jogásznak kell felhatalmazást adni ügyintézésre.

Sokkal rosszabb a helyzet, ha mondjuk a török Pegazussal röpködünk és késik a gép. Ez esetben minimális esélyünk bármiféle kártérítésre csak akkor van, ha olyan járat késett, amelyik az EU-ból indult vagy oda érkezett. De még ebben az esetben is nehéz lesz kinyomkodni a légi társaságból a kártérítést. Hiszen bár az uniós szabályok vonatkoznak azokra a cégekre, amelyek az unióban is szolgáltathatnak, egy török cégen nem lesz könnyű bármilyen kártérítést is behajtani. Ha nem átallottunk Pegazussal menni Isztambulba, majd onnan átszállni egy Vanba menő járatra, akkor tényleg csak a magyarok istenében bízhatunk. Ha hazafelé késik a Van-Isztambul járatunk három órát, egy fillér kártérítést sem fogunk tudni kisajtolni a cégből.

Az ingyen pénz lehetőségére az utazási irodák is úgy ráugrottak, mint gyöngytyúk a takonyra. Nekik egyrészt remek marketingfogás, hogy lám még ezt is elintézik az utas helyett, akinek most már tényleg csak a lélegzésre kell figyelnie, másrészt ingyen pénz. Hiszen az iroda akár külön megállapodást is köthet a pereskedést vállaló céggel arról, hogy szállítja neki az utasokat. S ezért nyilván némi jutalékot is lecsíp, nem sokat, hasamra ütök, öt százalékot. Az ügyfél azt hiszi, nagyon jól járt, hiszen helyette az iroda intéz mindent - az a minden egyébként mindössze annyi, hogy a szolgáltató cégnek elmondja a gondját-baját, majd átadja a beszállókártyáját és az igazolványai másolatát. Az iroda pedig azért a semmiért, hogy továbbküldte az utasok adatait a szolgáltatónak, zsebre rakja a jutalékot. Ügyes.

Szóval ha késik a gépünk, érdemes behajtani a kártérítést a légitársaságon, de eszünkbe ne jusson utazási irodák állítólagos szolgáltatásaiban bízni. Az más kérdés, hogy mi lesz, ha egyre többen élnek a behajtási lehetőséggel. Valószínű, hogy ha a cégek költsége megugrik, akkor drágulnak a jegyek.