Vannak városok, amelyeket elég egyszer látni, aztán vannak a kétszeriek, ahová félig ismerősként még megéri egyszer visszanézni. S vannak azok, ahová akárhányszor vissza lehet menni. Akárhányszori város Isztambul, ahonnan karácsony előtt jöttünk haza. Két fapados is repüli, jegyek a következő hónapokra már 4 ezertől vannak, aki még nem volt, ne sokat gondolkodjon, már két napra is megéri. Praktikus információk, érdekességek a tervezéshez.

Korábbi túráról itt a kedvcsináló poszt, ebben az alapvető közlekedési, költési és egyéb tudnivalók, kötelező néznivalók vannak, most azokat a főbb elemeket vesszük sorra, amelyek kulcsfontosságúak ahhoz, hogy az isztambuli napjaink ne lidércnyomásban teljenek, hanem azt az élményt adják, mint nekünk: a közlekedési kártyánkon abban a tudatban hagytunk egy jelentősebb összeget, hogy majd legközelebb leutazzuk.

Isztambul tud egészen európai és kőkeményen keleti is lenni - azt nehéz eldönteni, hogy itt arab vagy ázsiai mentalitásról van-e inkább szó, mindegy is, áltag európai számára idegesítő és elviselhetetlen. A cél, hogy utóbbit háttérbe szorítsuk, illetve a kikerülhetetlen elemeire fel tudjunk készülni. Az első élmény is már kettős: be kell jutni a reptérről a városba. Mehetünk a reptérbusszal és helyi járattal is. A fapadosok az ázsiai részen lévő reptéren szállnak le, vagyis az úgynevezett belvárosi rész elérése finoman szólva sem tíz percekben mérhető. A választás attól is függ, hol a szállás: a hosszabb reptérbusz a tüntetésekről is elhíresült Taksim térre megy (a másik az ázsiai oldalon levő Kadiköy kikötőbe, oda, ahova az E-10 városi busz is), ha itt lakunk, megéri a plusz kiadás - a reptér-Taksim út fejenként 14 líra, kábé 1600 forint. Az ár nincs rajta a jegyen, csak remélhetjük, hogy nem ráznak át.

Vadiúj metróhíd, víz felett, középen az állomás

Akár városi busszal indulunk be a városba, akár nem, kötelező kiváltani az Istanbul kártyát, ami egy főként közlekedésre használható, tetszőleges összeggel feltöltető plasztiklap. E nélkül is lehet közlekedni, de sokkal drágább. Például egy út kápéból vett zsetonnal 4 líra, kártyával meg 2,30. A kártyát utazás előtt, a belépésnél kell lehúzni, a rendszer zárt, az átverés kizárt. Ha átszállunk, a második út ára már csak 1,60. A reptéren persze nincs kiírva sehol infó a közlekedésről, a helyi buszról zavarnak le, hogy ott, a szürke bódéban tessék kiváltani a kártyát. A lényeg, hogy ha kártyával és helyi járatokkal megyünk a városba, biztosan olcsóbb lesz, de bumlisabb: busz, hajó, majd tovább a szállásra. Viszont jó eséllyel kikerülhetjük az irdatlan dugókat.

A durva dugók ugyanis leginkább azért alakulnak ki, mert a gigahidakról lezúduló, s még inkább az oda felhajtó autók üvegnyakba kerülnek, ami kilométeres araszolást is jelenthet. Hidak állandóan épülnek, legutóbb, idén februárban az készült el, amely az Aranyszarv-öböl felett ível át és amelyen a kettes metró is átvezet - ezt az építményt hatvan éve tervezik megépíteni, de a derék törökök inkább szépet és jót akartak, semmint valami hulladékot egy választási évben. Ez a meghosszabbítás jócskán lerövidíti az utazási időt a Taksim környékéről a belvárosba. Eddig volt a villamos és a Galata-híd, mostantól ott a metró is. Különlegesség, hogy az új híd közepén van a megálló, melyet mindkét oldalról pár perces gyaloglással lehet elérni. Nagyjából így kellett volna csinálni nekünk is a Fővám és a Gellért tér között a négyesnél, csak a Duna alatt. Egyébként az építmény, a metró, a villamos, az egész közlekedés sokkal európaibb, mint amire mi itt Budapesten büszkék vagyunk.

Sétára, futásra felfedeztük a Kücükciftlik parkot, közel a Taksimhoz. Kiválóan futható utak - beton és földút egyaránt megtalálható - erdőben, illetve nyíltabb terepen. Kellően szintes is, kicsit olyan, mintha a Gellért-hegy lenne infrastrukturálisan teljesen rendbe rakva. A legmagasabb részről egy kabinos felvonó visz át egész a Taksimig, gyönyörű belőle a kilátás, levezetésként érdemes kis nézelődéssel is összekötni a sétát, futást. A jegyár annyi, mint bármelyik helyi járműre, jó rá a kártya. A parkban egy fullos, puccos, tiszta közvécé is van, ahová szintén bebocsátást nyerhetünk a már említett Istanbul kártyával. Forgóajtón lehet bejutni egy líráért.

Azt is hozzá kell persze tenni, hogy ez a hűdemondernittminden érzést azonnal lenullázza, amikor beleturháznak a nyakunkba. Ez viszonylag általános szokás negyven felett. Hasonlóképpen idegesítő, hogy a villamosra csak közelharcban lehet felszállni, s még nehezebb leszállni. A felszálló utasok ugyanis azonnal elkezdenek felnyomulni, amint kinyílik az ajtó, tök mindegy, hogy valaki le akar szállni vagy sem. Ez akkor is így van, ha nincs tömeg a megállóban, egészen érthetetlen faragatlanság.

Sajátos jelenség a folyamatos átverés. A boltokban alig van valaminek kiírva az ára, valószínű, hogy az árusok arcra mondanak egy összeget. Ezen sajnos változtatni nem lehet, a feleslegesen kifizetett lírákat azzal lehet csökkenteni, hogy egyszerre nem veszünk csak egy-két terméket. Ha nem figyelünk oda, norvégiai árakat is adhatunk két narancsért és pár csokiért. Utóbbiak árára mindenképp rá kell kérdezni, nekünk egy sima Milkát, ami itthon 300 forint, majdnem egy ezresért akartak eladni. Hát kösz, nem,

Résen kell lenni a vendéglátóhelyekkel is. Simán elképzelhető, hogy a számlán magasabb összeg lesz, mint amit az étlap szerint összeadtunk. Nehéz ezt megérteni, idegesítő szokás, de jobb elfogadni, mint idegbajt kapni tőle. Jobb olyan helyet választani a vacsorához, ahová nem behívó emberek hozzák a vendégeket, mert kevésbé valószínű a lenyúlás. E szempontból negatív élmény volt a Taksim környéki étterem, ahol 120 lírát fizettünk - többek között egy üveg vízért, amit nem is kértünk és bele sem ittunk, csak kitöltöttek másfél literből kétszer egy decit. Pozitív volt viszont az a Galata torony lábánál lévő étterem, ahol 39 lírából laktunk jól mindenféle trükk nélkül. Vérmérséklettől függ, mennyit hagyunk rajta az ilyen ügyleteken, de érdemes magunkban meghatározni például egy tíz százalék körüli értéket, ami alatt még nem akadunk ki.

Ezt látni sütizés közben a Grandéból

Utcán soha semmit, hacsak nem mi szólítjuk meg az arcot. Ez aranyszabály. Egy cipőpucoló fiú elhagyta a keféjét, amit mi adtunk vissza neki, erre nekifogott megpucolni a cipőinket. Egy pillanatra azt hittük, hálából, csak ezért hagytuk, hogy elkezdje. A végén volt pofája 18 lírát kérni a műveletért - kettőt kapott. De legalább nem vágott arcot. Az ilyen sztorikból nem jöhetünk ki jól, inkább kerüljük el.

A szállásokról csak annyit: 30 eurótól egész elfogadhatók vannak már a központban, vagy a Taksim környékén, 50-től kitűnőek, vagyis magyar ár. Nem ebbe fogunk tönkremenni.

Végül, el ne kerüljük a cukrászdákat, egyet főleg ne. Vannak véletlenek, vannak kompromisszumok és van a Café Grande. Első posztunkban már írtunk róla, de most sem hagyhatjuk ki. Hat lírás kávé, tíz-tizennégy lírás sütik, vagyis itthoni mércével durva belvárosi árak. De egyrészt az íz mindent kárpótol, mert a receptek tökéletesek, és a kivitelezés is csodálatos. Mindehhez pedig jár Isztambul legkáprázatosabb kilátása: Kék mecset, Ayasofya, tenger, sirályok. Ehhez csak fel kell menni a cukrászda ötödik emeletére. Fel kell menni. Vissza kell menni.