Izraeli fapados túránk nem fért be egyetlen posztba, sőt kettőbe sem. A döbbenetes Masadától a Holt-tengeri punnyadásig, őszinte rácsodálkozás a haszidi zsidók nőkhöz való viszonyára, a csodálatos jeruzsálemi Templomhegy és a felejthető Tel Aviv. 

Amikor tervezni kezdtük izraeli kirándulásunkat, sokat gondolkodtunk azon, hogy mozogjunk az országon belül, bérautóval vagy busz/vonat kombinációval. Ez persze nem a Tel Aviv-Jeruzsálem viszonylatban volt kérdés. Hanem például a Holt-tengeri túránál. A tömegközlekedés ritka, a bérautóról pedig végül azért mondtunk le, mert ismerősök szerint eszelősen vezetnek a sofőrök és simán előfordul, hogy összetörjük az autót, az meg kinek hiányzik - betétlapot kitölteni héberül külön vidám lett volna. Másrészt nem is volt időnk mindennek utána nézni, tervezni. Úgyhogy lusta turista módjára befizettünk egy egész napos kirándulásra.

A neten jócskán száz dollár felett mérték a túrákat, a helyszínen azonban ennél kevesebbért is találtunk ajánlatot. A Jaffa kapu mellett szimpatikus arabok által üzemeltetett utazási irodában a szimpla Holt-tengeri túra 85, a Masada városának megtekintésével egybekötött verzió pedig 105 dollárba került - egyetlen ilyen iroda van a téren, nem lehet eltéveszteni. Az iroda melletti turista információs pontnál találtunk más szórólapot is, s megnyugtató volt, hogy a konkurens is ugyanezekkel az árakkal dolgozott. Az árban minden benne volt a kaján kívül, vagyis az utazás, a belépő a strandra, a felvonó Masadába. Egy nappal előre kellett foglalni, s a szállodához mentek az utasokért. A mi szállásunk - Jerusalem Castle Hotel - annyira új, hogy nem volt az adatbázisban, így egy nagy szálló nevét adtuk meg. 

Laza 45 perces késés után egy taxi jött értünk, s vitt az indulási ponthoz - mókás volt, hogy mi a Leonardo Plazánál szálltunk be, s a Leonardo Hotelnél volt az indulás. Jeruzsálemben igencsak szeretik da Vincit, persze utca is van róla elnevezve. A taxiért nem kellett külön fizetni. Elképesztő mázlink volt minden téren. Kisbusszal mentünk, összesen heten voltunk, ami nagyságrendekkel elviselhetőbb, mint egy busznyi unatkozó európai mellett nyűglődni. Az utastársak közül senki sem szenvedett kóros dumakényszerben, senki sem volt hangos, lassú, büdös vagy egyszerűen bunkó. Az idegenvezető két nyelven, angolul és spanyolul nyomta a szöveget, közben vezetett, így volt költséghatékony. A pofa remekül beszélt, mind az artikulációt, mind a tartalmat illetően, és mindent elmondott, ami érdekes, lényeges. Kezdve a sivatagi beduinoktól a tengerszint szerinti nulla métert jelző emlékművön át a masadai madarakig.

Masada története az egyik legdurvább az ókori zsidó történelemben, pedig voltak ott cifra ügyek. A város eredetileg Heródes téli palotája volt, az öreg azonban talán sosem járt a Holt-tenger közvetlen közelében, egy sziklahegyen felhúzott városban. Ám kapóra jött a lázadó törzseknek, amikor a rómaiak elfoglalták Jeruzsálemet, ide húzódtak vissza. Hat évig készültek arra, hogy jönnek a rómaiak, felhalmoztak mindent, amit csak lehetett - kis nehezítés volt, hogy vizet húsz kilométerre lehetett vételezni, s azt még fel is kellett vinni a városba - ahová mi felvonóval mentünk. De megoldották és a rómaiak nem is tudták bevenni a várost nagyon hosszú ideig - fél év alatt nem sikerült kiéheztetni a lakosokat, annyi volt az étel és ital. Végül mégis betörtek, ám mikor reggel végül bevették a várat, csak hullákat találtak. A védők ugyanis megvitatták, és arra jutottak, hogy szabad emberként akarnak meghalni. Így minden harcos hazament, megölte a családját, majd szép sorban egymást is, végül az utolsó katona öngyilkosságot követett el. Így csak ő követett el bűnt. Állítólag. Mert régészeti bizonyíték nincs minderre.

A falakat járva könnyen a történet hatása alá lehet kerülni, a látvány pedig a mi dimbekdombokhoz szokott szemünknek káprázatos. Sárga kősivatag, szürke tenger, távolban kék hegyek, oldalt pedig vörös sziklák. Fű, fa, virág sehol, a várfalon belül nő csak pár csenevész fa. És madarak mindenütt: feketék, de a szárnyuk vége épp olyan vörös, mint a sziklák. Nem félnek az embertől - de azért nem hülyék - egészen közel jönnek, akár a kezünkből is esznek, ha van egy kis csipsz a zsákban.

A Holt-tenger egészen másmilyen, mint bármi, amit korábban láttunk. A part végig teljesen elhagyatott, nem érik egymást a strandok, ha távvezeték nem lenne, halottnak hinnénk az egész vidéket. A strandkomplexum kielégítő, a törölközőt osztó nő elképesztően tahó. A víz pedig egy kilométerre van. Negyven év alatt drasztikusan visszahúzódott a víz, amióta a Jordán folyó nem táplálja a tavat. A strandra így külön izé visz - úgy néz ki, mint egy három kocsiból álló kis kerekes vonat, de nem mozdony, hanem traktor húzza. Az úton végig látszanak a korábban kiépített, ma már semmibe vezető rámpák.

A víz annyira sós, hogy azt elképzelni sem lehet. Inni nem lehet belőle, akár egy korty után is azonnal menni kell a strandmesterhez vagy valami helyi erőhöz, hogy megitasson. A szemet szétcsípi, az íze pedig undorítóan keserű - persze hogy megnyaltam a kezem. Viszont iszonyú vicces. Csak álló helyzetből fel kell dobni a lábunkat és kész, már lebegünk. Álló helyzetbe jutni kész kihívás, olyan, mintha egy úszógumi lenne a fenekünkhöz ragasztva. Jordán oldalon hatalmas hegyek húzódnak szürke-vörös-barna árnyalatokkal, izraeli oldalon pedig a minimalista strand - árnyékoló, műanyag szék, zuhany - pálmafák és hegyek. Azt mondják, a vidéknek annyi színe van, ahány napszak, és valóban: a víz kora délután szinte türkiz, egészen világos és szürkés, napnyugtára azonban mélykékké válik.

Este Jeruzsálembe visszatérve úgy döntöttünk, megnézzük az ortodox negyedet. A Mea Searim városrészben élnek a nagyon hosszú pajeszt, hosszú, fekete kabátot, nagy fekete kalapot viselő zsidók, akiket finoman szólva a nem ortodox többség egyre kevésbé tolerál. Az ultrák ugyanis nem fizetnek adót, nem dolgoznak - talán pontosabb, hogy nincs munkahelyük - nem hajlandók katonai szolgálatot teljesíteni és nem ismerik el Izrael államot sem. Érhető módon ez eléggé zavarja a polgárokat, az ortodoxokat meg az, hogy nem hagyják őket békén. A Holt-tengertől visszafelé jövet bele is futottunk egy tüntetésbe: néhány tucat ortodox ácsorgott néhány felborított és biztos ami biztos, fel is gyújtott nagy kuka szomszédságában.

A városrész sokkal elhanyagoltabb, mint Jeruzsálem bármely más része: a házak le vannak rohadva, az utak kátyúsak, mindenhol sok a szemét. Érdekes, hogy a közösségi épületek, zsinagógák épp olyan szépek és épek, mint máshol a városban. Az utcákon kolbászolva azt láttuk, hogy felhőkben mennek valahová a férfiak, így mi is utánuk mentünk. Kiderült, hogy buliba mentek. Egy földszintes épület, afféle kultúrház volt a bázis, ahonnan dőlt a rockzene, benn a férfiak önfeledten táncoltak, ettek és itták a szénsavas üdítőket. Itt teljesen összezavarodtunk az öltözékeket illetően. Alapvetően az ortodoxok a hosszú kabát, kalap kombót hordják, de vannak az ultra ultrák, a haszidi zsidók, akik hát elég mókás kis kalapot hordanak: olyan, mint egy szőrbe csomagolt korong, ez a strájmli. Az öltözködési rendszeren nem tudtunk eligazodni, láttunk fehér és fekete zoknis strájmlist, és a fekete mellett aranyszínű selyemkaftánt is hordtak többen.

Megdöbbentő volt, hogy a nők nemhogy nem vettek részt a buliban, de még a terembe sem mehettek be. Az épület oldalában egy palatető alatt ücsörögtek, és várták, hogy a férjük elinduljon haza. A nők megítélése egyébként is érdekes, a vasútállomáson például a férfi beállt jegyet venni és utasította nagyjából ötvenkilós feleségét, hogy a négy-öt bazi nagy bőröndöt és táskát hová vigye.

A negyedet a még füstölgő kukák mellett elhagyva a Jeruzsálem sétálóutcáján vágtunk át hazafelé. Ez a városrész pont olyan volt, mint bármely nagyváros bulinegyede: szűk farmeres, kibontott hajú lányok száján világított a rúzs, az éttermek, bárok nyitva, kellemes zene. Itt nyoma sem volt természetesen semmilyen tradicionális öltözetnek.

Hétfő délelőtt hagytuk el Jeruzsálemet, előtte még beugrottunk a Templomhegyre. Egészen komoly átvilágítás, fémdetektorozás után engedtek be. A fahídon, amely a Siratófal felett vezet át az egyetlen turisták által is használható kapuhoz sorba voltak rakva a rohamrendőrök pajzsai, de vagy száz. Bejutva azt láttuk, hogy nagyjából kétszer annyi a fegyveres rendőr, mint a hívő - hozzá kell tenni, hogy reggel nyolc óra volt. A zárt kert hangulata magával ragadó: csöndes, békés, a ciprusok és pálmák között mecsetek, kisebb építmények és falak szóródnak, egészen könnyű itt hinni Allahban. Az aranykupolás mecset gyönyörű: az arany kupolát kék tónusú csempék teszik még hangsúlyosabbá. Sajnos gyaurok egyetlen mecsetbe sem mehetnek be, Mohamed (vagy Jézus) kéznyomáról és a kőről, ahol Ábrahám feláldozta volna Izsákot, s ahonnan Mohamed mennybe szállt, így ki kellett hagynunk.

Terveink szerint Tel Avivra négy-öt óránk volt, a csomagokat leadtuk a reptéren és bevonatoztunk a városba. Számunkra nem volt nagy élmény, egy hatalmas és zajos, büdös város felhőkarcolókkal. A legendás piac pont olyan, mint minden más piac, csak nem szilvát árulnak, hanem csillaggyümölcsöt. A bájához képest túl nagy és túl sok az igénytelen városrész - plusz rengeteg helyen építkeznek, fúrnak, ütvefúrnak.

Tel Aviv szomszédságában van Jaffa, a hajdan volt kőgazdag kikötőváros. Ma már a turizmusból él, bájos, domboldalra épült kisváros. A főtéren egy horoszkópos kút áll, ami önmagában nem nagy ügy, de a 12 szobor vicces kis karikatúra ötletes megoldásokkal. Legközelebb azért Tel Avivot csak a repülőtér miatt érintjük majd.

A következő posztba sűrítjük majd az összes fontos gyakorlati tudnivalót és tapasztalatot.