Marokkói beszámolónk második részében eláruljuk, hogy tud orbitálisat szívni a magát rendkívül dörzsöltnek gondoló fapados turista. Van rosszabb annál, mint mikor mindenki neked akar „segíteni”. De az biztos, hogy aki eljut Marrákesbe, az Szavírát se hagyja ki. Végül pár fontos jótanács a Marokkóba indulóknak
Kétrészes posztunk első részében bemutattuk, milyen Fez és Marrákes, most jöjjön a többi. Marrákesről még annyit, hogy ha már unjuk a nyüzsit, menjünk el az Yves Saint Laurent és barátja által megépített és megóvott Jardin Majorelle-be. Csodás kis kert hatalmas bambuszokkal, kaktuszokkal, aranyhalakkal és lusta macskákkal. Igazi felüdülés, órákat el lehet tölteni a zsebkendőnyi területen. Akinek elege van a helyi viszonyokból, visszaléphet itt Európába.
Marrákesből busszal mentünk tovább. Több busztársaság is működik, mi a legdrágább, de legjobb szolgáltatást nyújtó CTM-et választottuk, utólag jöttünk rá, mennyire jól döntöttünk. Ez egy egészen európai buszokat felvonultató cég, szemben a többi, elképesztően retkes, zsúfolt és özönvíz előtti járműveket közlekedtető társasággal.
Szavírát, a tengerparti kisvárost vétek kihagyni, olyan, mintha egy mór gyökerű spanyol városkában lennénk. A halpiac ugyanakkor azért megmutatja, hol is vagyunk. Még a legfanatikusabb halimádók ajkát is elhagyja egy-egy híjnye vagy azanyja. A halak minden bizonnyal frissek, de jellemzően iskolai padokra vannak kicsapva, esetleg a földön hevernek valami kétes múltú deszkalapon. A darabolás is a földön zajlik, a bél, fej és egyéb nemkívánatos darabok pedig a konyhakész halak mellé kerülnek a kőre a sirályok legnagyobb örömére.
Két nagyobb város között képet kaphatunk a marokkói hétköznapokról, ami jellemzően egyet jelent a mérhetetlen kosszal és lepusztultsággal: tipikus kép, hogy szerencsétlen szamarak állnak egy üres szekér elé fogva valamilyen elképesztően mocskos ház mellett. De van itt zöldellő olajbogyó-ültetvény is gondosan körbekerítve, kifogástalan kiszolgáló-épületekkel és öntözőberendezéssel. És van fára mászó kecske is: nem egyértelmű, hogy a kecskéket a gazdák maguk zavarják fel a fára, hogy a hülye turista fizessen a képért, vagy tényleg nem talál máshol zöldet a jószág.
Buszunk az Agadir mellett fekvő Inezganéba ment, onnan indult ugyanis az a helyi járat, amely megáll a reptéren is. Ez a fillértisztelet igazán rossz döntés volt tőlünk, pedig csábító volt: a busz néhány dirham, a taxi 200. A buszállomás környéke teljes káosz volt – vagyis lehet, hogy az ott nyüzsgő több ezer ember számára minden tiszta volt, de mi csak azt éreztük, hogy hömpölygünk az út szélén a parkoló és az ezerrel dudáló, haladni kisebb sikerrel tudó autósor között. Az első kihívás az volt, hogy rájöjjünk, honnan megy a buszunk, amikor ez tíz perc alatt megvolt, akkor nem fértünk el a megállóban, annyi ember tolongott.
Jött egy busz, amelyiknek ott nem is volt kiírt megállója. Úgy száz ember rohanta meg a buszt, amelyik be sem tudott így állni a megállóba. Még néhány jármú érkezett random jelzéssel, közülük egyik sem a mienk – bár mindegy, úgysem fértünk volna fel. Végül úgy döntöttünk, az ötdirhamos busz helyett kifizetjük a 200 dirhamot, hogy taxival menjünk ki. Ez sem volt egyszerű, a harmadik taxis volt csak hajlandó kivinni a reptérre – vagy nem értették, az airport szót, vagy más fuvarra vártak, ki tudja.
Ez első tippünk Marokkóhoz: nem árt a francianyelvtudás. Franciául szinte mindenki beszél, angolul alig valaki. Még a számokat, alapvető szavakat sem nagyon tudják. Legyünk mindig magabiztosak, akkor is, ha épp fogalmunk sincs, merre járunk. Ha nagyon nem tudjuk, hol vagyunk, üljünk be egy kávézóba és ott nézzük meg alaposan a térképet. Számítsunk rá, hogy ha bőrönddel, nagy hátizsákkal mászkálunk, mindenki szállást akar mutatni, taxit rendelni és egyebek.
Fejben van az egész város, nem?
Soha ne fogadjuk el az utcán ajánlkozók segítségét, legyen szó akár a szállásunk megtalálásáról, akár bolt kereséséről vagy lényegében bármiről. Fezben különösen sok segítségnyújtóval találkoztunk, de még a marrákesi buszállomáson is jöttek, hogy megmutassák azt a buszos pultot, amely előtt álltunk. Nem kell hinni senkinek, a buszos kiszolgáló személyzet beszél angolul, nem kell külön tolmács, aki ki tudja, mint fordít.
Bármit is vegyünk – taxi, fel nem címkézett áru, bármilyen szolgáltatás, étel – előre állapodjunk meg az árakról. Semmi sincs ingyen, sem az utcai hennafestés, sem az idegenvezetés, sem egyéb. Ha megállapodtunk az árban, utólag már nem akarnak többet kérni, de ha nincs előre fixált ár, kellemetlen alkudozásig fajulhat a fizetés.
A városokban működik grande taxi és petit taxi, előbbi nagyobb, városon kívüli utakra, utóbbi városi utazásra való. A petit taxi olcsó, néhány dirhamos, érdemes használni, de mindig kérjük meg, hogy indítsa el a taxiórát. A grande verziót sokszor megosztva használják, vagyis összeáll több utas és összedobják a fuvar árát. Ez se sokkal drágább, 3-4 fős csoportnál már a busszal is versenyképes lehet.
Bátran szálljuk meg a medinákban úgynevezett riadokban. Ezek régi marokkói házak, amelyeket szállodákká alakították át. Két főre éjszakánként 20-30 euróért már minden igényt kielégítő szobát lehet kapni reggelivel. A belső udvarok gyönyörűen fel vannak újítva, a szobák marokkói stílusban vannak berendezve, a fürdők színes csempével és díszes mosdókkal felszerelve.
Merjünk utcait enni, de nézzük meg jól, mit adnak. Legyen sok vendég, pörögjön a forgalom, mert akkor biztosan friss az alapanyag – hisszük mi. Legyen jól átsütve minden, és legyen jó illat mindenütt, a kajasütő és alapanyagosztó rész legyen tiszta. Több hasonlót ettünk, egyszer sem lett bajunk.
Utolsó kommentek