Amikor meghallottuk, hogy a Wizz végre repülni kezdi Lisszabont, kellemes borzongás futott végig a tagjainkon. Mert az a város nemcsak egy hely, ami rajta van a látni kell típusú listákon. Ez az a város, ahová úgy érkezünk meg már az első alkalommal is, mintha sosem mentünk volna el. Ráadásul az árszínvonal sem magasabb, mint itthon. A portugál főváros már nem olcsóbb átszállásos repüléssel, ha pedig a mostani 11-14 ezres minimumról bebólint a közvetlen járat jegyára 10 alá, lehet, télen havonta utazunk.

Vannak városok, amelyeknél viszonylag egyszerű megmondani, miért szépek, különlegesek, fantasztikusak estébé. Ott van Bruges, a megvalósult tündérmese, Siena, a középkor tökéletes lenyomata, London, az elegancia maga. Ilyet nem tudok mondani Lisszabonról, mert minden megállapítás pontatlan és a valóságtól hatalmas távolságokra lévő lózung lenne.

Mert persze egy város, amelyik hegyekre épül (a hét hegy városának is hívják) már csak jó lehet, az se mindennapi, hogy folyója, a Tejo annyira kiszélesedik, mielőtt az óceánba ömlene, hogy a torkolat egy gigantikus öböl. Meg érdekes, hogy a házakat gyakran burkolják színes csempékkel. És megunhatatlanok a hegyoldalon araszoló kis sárga villamosok. 

De ez semmi. Mert Lisszabon szépsége megmutatkozik az utcakövekben, ami mindenhol a városban fekete-fehér kockákból áll, egyszerűbb vagy bonyolultabb mintákkal. Megmutatkozik a keskeny kis utcákban, amelyek otthonosak, de nem annyira kitárulkozók, mint az olasz városok sikátorai. A portugálok nem az utcán élik az életüket. Megmutatkozik a számtalan szökőkútban, a februári napsütésben. És abban, hogy mindig van hely. Tágas, akár a sétálóutcában, akár a hegytetőn mászkálunk. Senki sem akarja ránk tukmálni se a kaját se a bóvli kacatjait. Kivéve a hasist és a napszemüveget.

Hogy egy kicsit mégis konkretizáljuk rajongásunkat. Már ott kezdődik a főhajtás, hogy a városba a reptérről metróval lehet bejutni. A pár éve átadott vonal egy nehezen megközelíthető, lakótelepes városrészt köt össze a központtal, mellesleg kimegy a reptérre is. Negyedóra, egy sima jegy, csókolom. Azért ez nem Svájc, hogy minden flottul működjön, a reptéren kihelyezett automaták, amelyekből a jegyet lehetett volna vételezni, ott jártunkkor épp nem működtek pénzzel, csak kártyával. Viszont abból is csak helyivel, a nemzetközit nem fogadták el, ami egy reptéren elég gáz.

De jött egy helyi BKV-s, aki oldalba taszajtotta a gépet, tett-vett és a cucc megjavult - közben rossz angolsággal magyarázta, hogy az egész egy rakás trutymó, folyton rossz. Emellett elég könnyen át is ver a masina, ha napijegyet akarunk venni, kapásból elad ugyanis két napra jegyet egy főnek, holott mi egy napra vennénk jegyet két fő részére. És nem mi voltunk a kretének, sorban jöttek a turisták, hátha valakinek jó lesz a szóló kétnapos zsuga.

Ha Lisszabon, akkor sárga villamos. A leghíresebb a 28-as vonal, ez a városközpontból több hegyen is végighurcolja az utasokat. Hangulatosak a siklószerű járatok is. Ezek egy-egy meredek utcácskán mennek fel, sportosabbak fel is sétálhatnak gyalog, de egyszer érdemes végigülni az utat. A nagyon meredek utat csak kicsi és könnyen mozgó járművel lehet abszolválni, emellett a klíma is nagy segítség abban, hogy a villamosok közlekedni tudnak fogaskerék nélkül. Itthon megvalósíthatatlan volna hasonló villamos pálya kiépítése, hiszen télen a hó, ősszel pedig a lehulló levelek végeznének a jármű tapadásával.

Igen, Lisszabont a klímájáért mindenképp lehet irigyelni. Februárban sincs 10 foknál hidegebb - fagy csak a frigóban van - éppen ezért a lakásokban jellemzően nincs fűtés. A mi cidriző kelet-európai elvárásainkkal ez nagyon nincs összhangban, úgyhogy szállás foglalásnál mindenképp olyat válasszunk, ahol van hűtő-fűtő klíma. Nyáron harminc körüli a maximum, vagyis az enyhe télért cserébe nem jár sivatagi nyár. Télen, a város tetején iszogatva az emberben elhatalmasodik az érzés, hogy La Fonaine óriásit tévedett, a tücsöknek van igaza, csak épp össze kell hegedülni a télire valót. Aztán csak itt ülni és iszogatni.

A város területén már a görögök és rómaiak is éltek, majd a mór uralom után Európa szellemi és gazdasági központja lett - nem véletlen, hogy az öreg Kolompos is itt kalapozott amerikai túrájához némi pénzt. Aztán egy hatalmas földrengés és szökőár a város 80 százalékát ledózerolta, csak egy kis rész marad meg, Alfama, ahol a sikátorok és görbe utcácskák emlékeztetnek a középkori építkezési szokásokra. A város jelentős része így a XVIII. század végétől épült újjá, ekkor születtek meg a széles utak és szimmetrikus hálózatok.

A tágasság egyebek mellett annak köszönhető, hogy a várost viszonylag kevesen lakják, félmillió szerencsés mondhatja magát lisszaboninak - persze a portugálok annyiban hasonlítanak ránk, hogy elég pesszimisták a hatalmas szerencsefaktor belátásához. Kicsit olyan, mint Budapest középső kerületei nyár közepén, amikor mindenki valami tó vagy tenger partján hever és város egyszerre járható, sétálható és élvezhető lesz. Csak Lisszabon mindig ilyen. A Santa Justa felvonóból szétnézve - a torony az egész városra enged kilátást - ez madártávlatból is látszik.