Ha gyerekként irigyeltük Juhász Árpádot, mert mindenféle vulkán tetején és környéként tekergett, akkor most van lehetőségünk arra, hogy egy kicsit mi is átéljük a felfedező érzést - az a luxus persze nem jár, hogy mindezért még fizessenek is, de nem lehet mindent egyszerre. A Stromboli azon kevés működő vulkánok egyike, amelyet különösebb megerőltetés nélkül megmászhatunk, a végén pedig a fortyogó láva vöröse lesz a jutalom.

A Stromboli a Szicíliától északkeletre tengerből kiemelkedő Lipari-szigetcsoport legészakibb tagja, a legaktívabb működő vulkánok egyike. Átlagosan 26 percenként tör ki. A távolból úgy tűnik, folyamatosan felhőben úszik a csúcsa, valójában az nem felhő, hanem füst, amit a dühös kis hegy pöfög ki magából. A csúcs 926 méter, mostanában teljesen fel is lehet mászni - időnként balesetveszélyre hivatkozva lezárják, és csak néhány száz méterrel alacsonyabbra engednek fel. Hegyet mászni csak vezetett túrán lehet, e nélkül csak a hegy alsó része fedezhető fel. Ezt meglehetősen szigorúan veszik, akit elkapnak, ötszáz eurót perkálhat. Elbújni nem lehet mert a túravezetők egyensisakokat osztogatnak - minden csapat más színűt kap - akinél tehát nincs sisak, az azonnal kitűnik a csapatból.

A túrát érdemes egy komplett Lipari-körben megejteni. A szigetek közül kihagyhatatlan Vulcano, minden vulkán keresztanyja. Nem túl magas, 490 méteres krátere igazi bűzös, kénes, gőzölgő ördögkatlan, a kilátás fantasztikus, lábánál pedig igazi záptojásszagú iszapfürdőt is vehetünk. Több hegy igazi kihívás, hiszen esetenként 900 méter fölé is nyúlnak, s ezt a magasságot néhány kilométeres túra során kell megtenni föl és le. Nekünk megvolt Salina, a legmagasabb, de bejártuk a névadó Liparit is, amely egyben csillagtúránk bázisa is volt.

A Stromboli-túra Lipariról indulva 80-90 euróba kerül, ebben benne van az oda és visszavezető hajóút és maga a túra. Ennél olcsóbban akkor se jön ki a kirándulás, ha magunk hajózunk át Stromboli szigetére, majd ott fizetünk be túrára, mert a hajózás annyira drága, hogy amit nyerünk a réven, bőven bukjuk a vámon. És nem is tudunk a túra után visszajönni, csak másnap van menetrend szerinti hajó - ha Lipari a bázis, egy éjszaka miatt át kell költözni.

Az nem felhő

A Stromboli-túra délután indul, nagyjából egy óra a hajóút Lipariról. Menet közben megálltunk a szép Panarea szigetén, itt egy hajóról csobbanás és egy óra séta belefért. Maga a hegymászás alkonyat előtt indul, több csoportban öt óra után indulnak a 10-20 fős csoportok. Kell legyen nálunk víz, fejlámpa, megfelelő túracpő és pulóver. Ezt eleinte nem értettük, minek, hiszen napközben 30 fok van, de tényleg kell. A felszerelés persze bérelhető is.

A fölfelé mászás három órán át tart, mi ezt önállóan két óra alatt biztos lenyomtuk volna, de a cél, hogy akár nyugdíjasok is meg tudják csinálni, és a csapatnak végig együtt kell maradnia - gyerek 10-12 év alatt nem tudja megcsinálni, túl para és megerőltető. A hegy alsó kétharmada köves, bokros, a lábánál nádason át vezet az út. A felső harmadát már sötétszürke kavics, vulkáni törmelék és hamu borítja. Az út hellyel-közzel jól járható.

A mászás vége felé már látszik a csúcs. Bal kézre feketéllik a naplementében. És ahogy cammogtunk fölfelé, egyszer csak jobbra, a lábunk alatt meghallottuk a böffenést és megpillantottuk a fekete füstöt. Megtapsoltuk a böffenést, mint kezdő fapados turista a sikeres landolást. Innen már nem volt messze a vége. A csúcs voltaképpen a régi, már nem aktív főkráter nyugati oldalon megmaradt pereme. Itt szép sorban elfért az összes aznapra felengedett túrázó. Mi is letelepedtünk a lehető legközelebb a kráter külső pereméhez. A lábunkat lelógatva a cipőnk alatt pöfögött a dühös kis kráter légvonalban mindössze néhány száz méterre. 

A csúcs és a kráter

A teljes giccshez már csak egy hattyú és fehér zongorájával Richard Clayderman kellett volna, ezek hiányában maradt a tengerbe bukó vöröslő nap, s az egyre inkább elterülő sötétségben egyre vörösebb kráter. Az első kitörés kicsit félelmetes volt, hiszen a káter szélén ücsörögve épp ettük a szendvicsünket, amikor alattunk hirtelen megmordult a hegy - ez merőben más érzés volt, mint oldalról nézni a füst kipüfögését. Mindenki felhördült, a túravezetők nevettek és a kráterre mutattak. A naplemente után a tök sötétben már csak a tüzes láva adott valamiféle fényt, s tökéletesen kirajzolódott a vöröslő fröccsenés.

Kitörés naplemente idején

Itt fenn tényleg kellett a pulóver, egy órán át ücsörögve a sötétben, már cidri volt. Lefelé azonban gyorsan kimelegedett az ember. A lefelé vezető út két órán át tartott - ide kellett a fejlámpa. Ennek egyharmada bokáig vulkanikus törmelékben vezetett, mintha mély porhóban gázoltunk volna - ezt valószínűleg sírás és pánik nélkül nem tudják gyerekek megcsinálni, ez a rész a para. A túléléshez mindenki kapott egy maszkot, mert akkora volt a por, hogy látni alig lehetett, nemhogy levegőt venni. Öreg túravezetőnk maszk nélkül nyomta a lefelé menetet, fogalmam sincs, hogy maradt életben. A hamumezőn fölfelé bizonyosan nem lehetett volna egy métert se megtenni, ezért indokolt volt a kerülőút a sziklákon át - ahol viszont lefelé nem lehetett volna úgy lejönni, hogy évi egy-két turista le bokát ne törjön. Szóval ki van ez találva.

Kár hogy nem vittünk szalonnát és nyársat

Lejutva éjfél-egy körül lesétáltunk a kikötőbe - útközben egy éjjel egyig nyitva tartó pizzériába is beugrottunk, ahol pár perc alatt legyártották és bedobozolták a vacsorát. Hajóval visszavittek Liparira. A túra fantasztikus, minden perce élvezetes. Végig csinálva egyértelmű, miért este indulnak a túrák - egyrészt így lehet a legtöbbet látni a kráterből, másrészt napközben akkora a forróság a csupasz hegyoldalban, hogy ott pusztulnánk el.

Bár a túrák hatékonyan vannak megszervezve, az meglehetősen bosszantó volt, hogy sem a hajón, sem a hegyen nem beszélt senki normálisan angolul. Némi mutogatás után persze mindent megértettünk, feljutottunk és lejöttünk, de ennél mindenképpen többet kellett volna nyújtani.

A szigetek fapados eléréséről és egyéb pénztárcakímélő tanácsokról majd egy következő posztban.