Váratlanul kirúgták azt az amerikai cégvezért, akinek sok egyéb mellett a Wizz Air pitiáner kézicsomagszabálya is köszönhető. A Spirit Airlines góréja, Ben Baldanza nagyjából az volt Amerikában, mint Európában Michael O'Leary, a Ryanair (korábban) mindenkit halálba küldő vezetője. Bonyolult? Íme egyszerűsítve a sztori, kezdve egy kis fapados történelemmel.

A low-cost modellt a Southwest Airlines vitte sikerre Amerikában, első komoly kihívója, a JetBlue azzal állt ki ellene, hogy jobb szolgáltatást kínált, például ülésekbe épített tévét. Tíz éve még azt mondták a jenki iparági okosok, hogy náluk aztán biztos nem lehet leadni a színvonalból. Aha.

Közben a Ryanair a Southwest-modellt tovább fejlesztve bebizonyította, hogy a ultra low-cost modell még hatékonyabb, több nyereséget termel és Ázsiában is feltűntek az ultrák. A Spirit volt az első, amelyik visszaimportálta az ultra modellt és kipróbálta Amerikában. Vicces hasonlóságok vannak a Ryanair és a Spirit ultrává alakulása között. Folyamatos balhék, pilótasztrájkok kísérték, de a dolog bejött, megjelentek a konkurensek is Amerikában.

Itt jön a képbe Bill Franke, a legügyesebb légiipari befektető. Indigo Partners nevű cégével ő tett pénzt a Wizz Airbe 2004-ben, nélküle az első télen valószínűleg kipurcant volna a cég. Amerikában naná, hogy beszállt a Spiritbe, a profit szépen nőtt, de ott (a Wizzel ellentétben) nem volt többségben, nem tudta átvinni az akaratát a boardon. Meg akarta venni a Spirittel a Frontier Airlines-t, amely épp átalakulóban volt szintén ultra fapadossá, de leszavazták. Erre egyszerűen piacra borította Spirit-részvényeit, kiszállt teljesen és megvette maga a Frontiert. Ezzel rögtön szopórollerre tette a Spiritet, hiszen a céget jól ismerve csinálta meg a legszorosabb konkurensét.

Ben Baldanza hiába volt profi, elismert vezére a Spiritnek. O'Learyhez hasonlóan ő is harsányan kommunikált, lehülyézte az utasokat, azt üzente, olcsó a jegy, örüljél, hogy elviszünk. A legnagyobb balhé akkor tört ki náluk, amikor egy vietnami veterán vett jegyet náluk, majd amikor megtudta, hogy halálos beteg és hónapjai vannak hátra, megpróbálta visszaváltani a jegyet. A Spiritnél persze elküldték a halálba ahogy kell, ami végigszaladt a sajtón, elképesztő negatív publicitást jelentett, végül Baldanza meghátrált és visszaadta a zsét.

A Spirit már 2010-ben bevezette a fizetős kézipoggyászt azzal a dumával, hogy a felső csomagtároló használata díjköteles. (A képen látható mérő dumája és a 100 dolláros bünti is magáért beszél, azt persze nem tudjuk, szőröznek-e annyira egy centin, mint a Wizz Ferihegyen.) Nyilván innen hozta Franke az ötletet a Wizz boardjába is erről, áldassék a neve. Viszont az elmúlt év igazi rémálom lett a Spiritnek. Franke elkezdte szépen felfuttatni a Frontiert, közben megerősödött a legnagyobb konkurens American is. Pár évvel korábban könnyű volt a megroggyant cégtől utasokat csenni, de a csődvédelemből kiemelkedve, sokkal hatékonyabban, kisebb költségekkel kezdett el terjeszkedni. Ezzel nem tudott mit kezdeni a Spirit, melynek jövőre várhatóan már csökken a profitja, a részvényár pedig a felére esett fél év alatt.

Sokat csesztették Baldanzát a stílusa miatt, de ellentétben O'Learyvel, ő nem akart változtatni, átmenni bájgúnárba. Így viszont másfél éve még ő volt a király, most meg pillanatok alatt lapátra tették. S hogy lehet- ennek valami áthallása Európára? Nem valószínű, itt mindkét ultra kitűnő eredményeket produkál, nincs erős versenytársuk, a hagyományos légitársaságok szenvednek, sehol egy American-típusú sztori. Váradi Józsefet és Mihael O'Learyt bizonyosan nem fenyegeti ilyen veszély.