Ha már eljutottunk Skóciába, fillérekért előttünk hever a csodálatos felföld is. Leírhatatlan tájak, civilizáción túli hangulat, se térerő, se tömegközlekedés. Az Applecross-félsziget egy csoda, ha épp megmutatja magát a felhők között.
Az egész úgy kezdődött, hogy vasárnap busszal mentünk Aviemore-ból Invernessbe, s a buszon volt wifi. Vagyis volt szabad háromnegyed óránk tétlenkedésre, úgy hogy ázni sem kellett. A következő nap még üres volt és sok ötletünk volt, hogy mit lenne jó megnézni. A korábban beszerzett prospektusokban szerepelt egy túra egy olyan félszigetre, amelyet már rég felírtunk a bejárandók listájára, olyan gyönyörű. Csakhogy egyedül nem mentünk volna – egy napra nem béreltünk volna kocsit, tömegközlekedés pedig arra nincs.
Elkezdtük a buszon ülve a nézelődést, kiderült, Applecross túra heti egyszer van. Viszont sosem volt még ilyen mázlink, épp hétfőn, vagyis másnap. Gyorsan áttekintettük az ajánlatot, reggel kilenctől este hatig tartó túra fejenként 40 font, ez van, nem olcsó környék. Mire leszálltunk a buszról, bankkártyával már ki is fizettük a túrát, csak a visszaigazoló mélre kellett várni, hogy van-e még szabad hely. Volt.
Applecross egy félsziget a Skót Felföld nyugati felében, a Skye sziget és a hegyek között. Senki ne keressen almát még a környéken se, errefelé, ahol augusztusban legfeljebb 15 fokig kúszik fel a hőmérséklet, nem jellemző, a név az Aberdeen városnévben is szereplő Abercross félremondásából ered. De nem is ez a lényeg.
Az odavezető út se semmi, lassan tünedeznek elő a sziklás, zuzmós hegyormok, először még csak mutatóban, persze már ezt is rommá lehet fényképezni. De itt még csak enyhe emelkedőkre visz fel az út. A fényképezés meg úgy van, hogy ha éppen kifogunk egy olyan negyedórát, amikor nem esik, nem ködös, felhős, párás minden, ne adj isten, még a nap is süt, megy a kattingatás ezerrel. Nem véletlen, hogy túravezetőnk egy kilátópontnál maga is előkapta a telefonját, hogy ezt már ő is lefotózza, megmutathassa a későbbi csoportnak, mit kellene látni szép időben.
Az utak egyre szűkebbek lesznek, alapvetően egysávosra szűkül az út vagy ötven kilométeren át. Szembe forgalom persze van, az autók egymás mellett a passing pace táblácskáknál tudnak elmenni. Ezek amolyan buszmegállók, ahol kétsávosra szélesedik az út: az egyik autó betér a buszmegállóba, a másik pedig elfér mellette az úton. Egyszer egyik, másszor a másik autó áll félre.
Az út neve Bealach na Ba. A táj valódi szépségét a szinte teljes érintetlenség adja, a harsány zöld növényzet, a haragos sziklaormok, a gyűszűnyi vagy éppen kiterjedt tavak és persze a folyton köröző sirályok és hogy nem esik az eső. Vagy a Walled Garden nevű étterem, ami első blikkre leginkább egy botanikus kertbe oltott babaházra emlékeztet. Ahol nincs térerő, ahová nem vezet normális út, viszont van wifi, és nyilvánvalóan lehet bankkártyával fizetni. Ami egyébként az egész félszigetre jellemző, bárhol álltunk meg kávézni, sütizni, készpénzt sose kellett használni.
Eagle Rock, ahol már térerő sincs, az jön ide, aki ki akar szabadulni a civilizációból
Skóciába egyébként a legkönnyebben a Wizz Glasgow-i, vagy a Jet2 Edinburgh-i járatával lehet eljutni, ahonnan akár egy fontért is vehetünk a Megabusnál buszjegyet Invernessbe, a felföld központjába. Ehhez jó korán kell foglalni (természetesen neten, bankkártyával), a telítettséggel együtt ugyanis az ár is emelkedik. Mi a fővárosból kisebb megállókkal mentünk Invernessbe, ahonnan a többség persze a Loch Ness-i szörnyet indul először megkeresni. Aviemore környéke pedig, ahol tettünk egy kitérőt, egy nemzeti park, kocaturista útvonalakkal és igazi, embert próbáló túrákkal. De ezekről, illetve gyakorlati infókról majd egy következő posztban.
Utolsó kommentek