Milyen érzés, ha fél napon át bezárnak egy repülőgépbe, amely nem tud felszállni például köd miatt? Kevesen tudják a választ, de aki beleszalad ilyesmibe, biztos megemlegeti. Az utas majdnem teljesen kiszolgáltatott, miközben persze a légitársaság alapvető érdeke, hogy ne engedje szétszéledni az embereket, mert elkóricálhatnak. A jó hír: Európában 5, Amerikában 4 óra után kötelesek kiereszteni az utasokat. A rossz: ételt-italt még a legjobb hírű cégek sem szeretnek ilyen helyzetben osztani.
Legutóbb köd miatt nem tudott felszállni egy csomó gép Abu Dhabiban, köztük az Etihad egyik járata, mely ráadásul a világ egyik leghosszabb útvonalát repülte. Ennél a 12 órás földön baszódás után jöhetett maga a repülés San Franciscoba, mely egy potom 15 órás szökkenés. Szerencsétlen utasok tehát bőven több mint egy teljes napig voltak bezárva a csőbe.
Egy másik járat Düsseldorba indult, ennél „csak” 8 órát kellett az utasoknak a gépbe zárva várakozniuk a felszállásra. Ez a járat azért került be a hírekbe, mert az egyik utas a levegőben rosszul lett, s hiába szállt le a gép Bécsben, hogy minél hamarabb orvosi ellátás jusson az utasnak, a 73 éves férfit már nem tudták megmenteni. Kár azon spekulálni, hogy a felszállást megelőző idegőrlő várakozásnak lehetett-e köze a stroke-hoz, ezt majd nyilván perben, vagy peren kívül lejátsszák az elhunyt hozzátartozói és a légitársaság. Az biztos, hogy a bécsi megállás miatt lejárt a személyzet munkaideje és csak másnap tudtak az utasok tovább repülni, ezzel nekik is 24 óránál tovább tartott az utazás.
Utasfotó: a személyzet tájékoztatni próbál. Forrás: AP
De milyen alapon nem engedi ki az utasokat a légitársaság, s egyáltalán, joga van-e ehhez? Úgy tűnik, az utasoknak nagyjából kuss a nevük ilyenkor, legalábbis 4-5 órás várakozásig mindenképp. Mindenki ugyanazt akarja, indulni mihamarabb, de ezt az időjárási, vagy egyéb körülmények megakadályozhatják. Egy ködös helyzetben nehezen belőhető, hogy mikor lesz lehetőség az indulásra, a légitársaság érdeke az, hogy bármelyik pillanatban készen álljon a gép a felszállásra. Ha visszaeresztik az utasokat a terminálba, biztos, hogy jó esetben is újabb egy óra, mire újra beszállnak a népek, hosszú távú járatokon, széles törzsű gépek esetében akár másfél is lehet. És még nem számoltunk azzal, hogy néhány utas tutira elkolbászol, úgy kell őket lasszóval összefogdosni.
Sokkal hatékonyabb egyben tartani a népet, ez viszont csak úgy oldható meg, hogy nem engedik ki az utasokat gépből. Ezzel csak az a baj, hogy egy-két óra után kikészíti az utasok idegrendszerét. Főleg, ha nem kapnak információt és ellátást. Utóbbival kapcsolatban rengeteg panasz szokott lenni. Elég bicskanyitogató azt hallani, amikor a fapados azt mondja, lehet fizetni a vízért, alapvetően elvárható lenne ilyenkor legalább az alapszintű ingyenes ellátás: víz, egy szendó. Mégis, gyakran hagyományos légitársaságok sem adnak ilyenkor semmit, ami az ügyfél szempontjából felháborító, másrészt viszont a gépen annyi kaja és ital van, amennyivel egy átlagos útra számoltak, ha szétosztják a betonon, nem marad útközbenre. Miközben bármelyik pillanatban jöhet a felszállási engedély, nem lehet utánrendelni és töltögetni se.
Ami az információt illeti, a fenti Etihad-gép utasai is szitkozódtak: állításuk szerint mindig azt kamuzták, hogy fél óra múlva indulnak, ebből lett 24-szer fél óra. Nehéz eldönteni, hogy jobb lenne-e azt kommunikálnia a légitársaságnak, hogy kedves utasaink, őszintén szólva fingunk nincs, mikor indulunk, csak reméljük, mihamarabb. Mert alapvetően ez az igazság. Az időjárás javulhat, vagy nem, de azt sem tudhatja a kapitány, hogy ha javul a helyzet, milyen sorrendben engedi indulni a sok várakozó gépet az irányítás. Azt viszont sejti, hogy ha visszagurul a terminálhoz és kiengedi az utasokat, akkor a sor végére kerül. Simán lehet, hogy ha választhatna, az utasok többsége is a gépben maradást választaná, de ez nem népszavazás, ahol többség dönt alapon lehet tovább haladni.
Értjük tehát mi is a légitársaság szempontjait, de azért kell lennie egy pontnak, ahol az utasok bezárását limitálják. Szerencsére Európában és Amerikában van is ilyen. Az öreg kontinensen 5, a tengerentúlon 4 óra után ki kell ereszteni az embereket. Amerikában több botrányos bezárásos eset után hozták a szabályt, azóta persze azért is balhéztak utasok, hogy már épp mehettek volna, de mégis vissza kellett menniük a terminálra a hülye szabály miatt. A mostani balhéban érintett járatokra nem vonatkozott a szabályozás, tehát semmi hibát nem vétett a kapitány és a légitársaság. Ennek ellenére az Etihad bejelentette, hogy újragondolják az ilyen jellegű problémák kezelését. Igazából rákényszerülnek erre, a közösségi tartalmak terjedésével, amikor ezerrel osztódnak a negatív utastapasztalatok, sérül a cég elismertsége minden ilyen balhéval. (Az Etihad a világ legjobb szolgáltatást nyújtó légitársaságai között van.)
Pozitív tehát, hogy Európában és Amerikában van egy határ, amit nem lehet átlépni, de a kötelező kiszállítás helyett talán jobb lenne, ha az utasoknak lenne döntési lehetőségük. Ha eltelt az 5 óra és még mindig a földön dekkoló gépben döglődünk, választhassak: maradok, vagy kérem, vigyenek vissza. Ha utóbbi, akkor viszont lemondok az útról, ingyen átfoglalhatok egy másik járatra. Aki marad, vállalja hogy kivárja az indulást. Mindez persze csak olyan esetekre vonatkozik, amikor még 5 óra után is a betonon dekkol a gép. Reménytelen helyzetben úgyis visszaviszik az utasokat a terminálba, akkor a döntés arról kell szóljon, hogy várok, vagy átfoglalok másik járatra. A döntés végleges, épp elég egyszer kiszelektálni a gép gyomrából például a maradók poggyászait.
Ez persze csak egy amatőr utasötlet, ami nyilván nem fog megvalósulni. Ami biztos: ha valaki ilyen helyzetbe kerül, Európában számíthat arra, hogy 5 órán túl nem tarthat a rémálom. Ami pedig az ellátást illeti, két óra után még fapadoson is érdemes erélyesen fellépve legalább vizet kikövetelni. Ennyi késés után ugyanis az uniós szabályok értelmében van ellátási kötelezettsége a légitársaságnak.
Utolsó kommentek